2013. május 15., szerda

Eurovízió 2013: Ilyen volt az első elődöntő



Nem is vezetném most fel különösebben a bejegyzést, hanem egyből a közepébe vágnék. Ehhez fogható elődöntőt még soha nem láttam! Nem azért, mert a hallott dalok mellett eltörpülnek a világ zenei életének etalonjai, sem pedig azért, mert arénát robbantó produkciókkal találkoztam. Az első elődöntő bombasztikus volt, mert túlzás nélkül állíthatom, hogy tele volt meglepetésekkel. Eszméletlen nagyokkal.

A versenyt Ausztria kezdte. Natália Kelly Shine című dalát gyakorlatilag semmi sem körítette, egy fényes farmerben és fehér felsőben lengett a színpadon jobbról balra, háta mögött vokáloztak páran. Egy jó produkcióhoz a videoklip hangulatát kellett volna visszahozni a színpadra, aminek jellemzői a fiatalság, az energetikusság és az életkedv. Élőben viszont csak egy szép kis csajt láttunk, aki eldalolgatott és ringott néhányat a szélgép előtt. Nem is csodálom, hogy nem énekelte be magát a fináléba.

Észtország következett másodikként egy jelentősen feljavult előadással. Az észt selejtezőhöz képest Birgit dinamikusabban és hatást keltőbben közvetítette Et uus saaks alguse című dalát, továbbjutása viszont meglepetésként ért. Mégis mi lehetett benne jobb, mint a kiesettekben, akik között egyetlen másodperc alatt rá tudnék mutatni kettőre, hogy nyugodtan helyettesítsék az észt indulót a döntőben. Mert hát Birgit semmi extrát nem hozott, csak egy snassz balladát.

Szlovénia és Horvátország következtek a sorban. Mindkét produkció tetszett, a legtöbbet hozták ki belőlük, maguk a dalok is megfogtak és nem igazán találtam olyan elemet, ami hiányzott volna előadásukból. A horvát Klapa s Mora rendkívül férfias kisugárzást teremtett maga köré mind előadásmódban, mind pedig külső jegyeikben, ruházatukban. (A román Cezarnak lenne mit tanulnia tőlük.) A döntőben való szereplést mégsem tették nekik lehetővé a nézők. Ennek okaként egyértelműen az ízléseltérést tudom megjelölni, szimplán nem fogta meg az egyszerű nézőt a két balkáni ország produktuma. Persze, ha rajtam múlott volna, a döntőben lennének. Szlovénia egy teljesen korrekt elektronikus slágert hozott, a horvátok pedig három percre megéreztették velünk Dalmácia szelét és partjait.

Dánia Loreenja, azaz Emmelie de Forest lépett fel ötödikként Only Teardrops című dalával. Mit is írjak? Idén ő az, akit mind a fogadóirodák, mind pedig a rajongók éltetnek csak úgy, mint tavaly a svéd nyertest. Emmelie népszerűsége és fölénye egyértelmű, nekem meg keserű. Nem szeretem az olyan éveket, amikor már márciusban biztosra vehető egy ország győzelme, mert tompít az Eurovízió fényén. Szeretek izgulni, meg akarom élni az eseményeket úgy, hogy a kimenetelük homályos és bizonytalan. A 2011-es düsseldorfi verseny ebből a szempontból példaértékű (az azeri diadalról persze nyomdafestéket nem tűrő véleményem van). A dal persze az egyik legjobb, az érzelmekre pedig a fuvolával hat. Egy őszinte produkció.

Oroszország képviselője Dina Garipova, aki meglehetősen unalmasan adta elő a What If-et. Ukrajna Zlata Ognevich-e már próbált újítani. Egy két méteres kolosszus vitte be a színpadra, hogy ott egy szikladarabra álljon rá és énekeljen a pillangókról. Giccs. A vizuálok lehettek volna látványosabbak, de idén amúgy sem tettek ki magukért igazán a svédek a háttéranimációkat illetően, úgyhogy ezeket a következőkben nem is említeném meg. A két keletszláv énekesnő továbbjuttatta országát, nem volt meglepetés.

Ami meglepetés volt, az Hollandia sok éves hajtásának kivirágzása. Egészen idáig ők számítottak az egyik legszerencsétlenebb Eurovíziós nemzetnek, hiszen 2005 óta egyetlen alkalommal sem sikerült a döntőbe kerülniük, folyamatosan elakadtak az elődöntőben. 2008-ban sikerült a legközelebb jutniuk, akkor a 13. helyezést érték el és ugye tízen jutnak tovább. Anouk és Birds című száma viszont hatalmas büszkeséggel tölti most el a holland rajongókat és én is örülök sikerének.

Az est legkellemesebb meglepetését a színpadon Montenegró előzte meg. A Who See Igranka-jához kellettek volna a táncosok, az élő előadás pedig a rapperek részéről alulmúlta a stúdióverziót. Kár, mert idén Montenegrót szívesen láttam volna a döntőben, szükségünk van a vérfrissítésre, rajtuk pedig látszik, hogy frissítenék évről-évre, ha hagynák.

A tizedik fellépő Andrius Pojavis volt, akinek kvalifikálása nem a hab, hanem a tűzijáték volt a tortán, a már említett legkedvesebb meglepetés. A műsort megelőzően rendkívül alul értékelték, unták és lehúzták, viszont nálam mindig is a top 10 egyik helyezettje volt és hihetetlenül szurkoltam neki. Andrius egy szerethető figura, egy bohóc és eladta a Something-ot, továbbjuttatta Litvániát.

Fehérororszország ugyan továbbjutott, de abszolút jellegtelennek tartom a produkciót, egy lanyha szenzációhajhász három perc, semmi több. Moldovában pedig akkor csalódtam, amikor kiderült, hogy Aliona Moon románul fogja előadni az O Mie-t. Az angol szövege megfogott, a románt viszont nem értettem, s mivel az angol szöveg értéket adott, a román azt elvette. Untam, de az egekbe emelkedő Aliona nem lehetett vesztes, természetesen beszavazták a döntőbe.

És essünk túl rajta. Írország, Ryan Dolan, Only Love Survives. Közhelyek, olcsó színpadkép, olcsó táncosok, olcsó jelmezek, olcsó dalszöveg, olcsó zenei alap és olcsó vizuálok. Egyszerűen semmi sem stimmelt ennél az előadásnál. Ryan konkrétan "lávot" hányt mindenkire, rossz volt hallgatni és nézni is. Persze minden Eurovízióra kell egy-két szemét is, úgyhogy sikert könyvelhetett el.

Ciprus következett, Despina Olympiou balladája egy kis relax volt az ír cirkusz után, de nem juthatott tovább. Az An me thimasai tényleg csak arra volt jó, hogy egyszer elénekeljék és utána soha többé ne untassák vele a nézőt.

Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy Belgium kvalifikálására senki nem számított. Annak a gyereknek annyi negatív kritikát kellett lesöpörnie a válláról ahhoz, hogy jól teljesítsen a színpadon, mint tavaly a grúz indulónak, akinek még maradt is rajta néhány. Roberto Bellarossa és a Love Kills a döntőben is képviseli majd Belgiumot.

Az estét Szerbia zárta, a Moje 3 Ljubav je svuda című dalával. Hát az úgy kellett az Eurovízióra, mint iszlám papok egy melegklubba. Nem sikerült bejutniuk a döntőbe, ami azért is meglepő, mert Szerbiára nem igazán jellemző az elődöntőben való elhanyatlás, bármennyire is értékelhetetlen a dal. Tehát nagy ma a szerb csalódottság, de őszintén remélem, hogy nagyot esik a lóról csütörtökön Románia is. No offense.

5 megjegyzés:

  1. Dánia mint őszinte produkció? Pffffff.....
    A látező leghatásvadászabb idén mind közül. Mezítlábas boci szemek, fuvola, tűzeső, konfetti zuhatag, émelygek tőle komolyan.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A fuvola mióta hatásvadász? Akkor ByeAlex-nél meg jelöljük meg a gitárt? Azért őszinte, mert a fellépők érzelmei valósak voltak és érezhette is őket a néző. Például, amikor a fuvolás srác elmosolyodott az elején a közönség ovációja miatt, s legszívesebben kitört volna magából, az nagyon is őszinte volt, továbbá Emmelie és a másik dobos srácon is érződött az őszinte lelkesedés, s nem előre megbeszélt és begyakorolt mimikát hoztak, nem pózoltak.

      Törlés
    2. Az lehet, hogy ők, és a reakcióik őszinték voltak, akkor inkább úgy mondom, hogy maga a produkció "megcsináltsága" volt számomra visszatetsző, és tulzó. Hogy minden egyes másodperc töredék annyira ki volt számítva, hogy az "hasson".

      Persze hogy mindegyik ugyanígy ki van számolva, de én jobban szeretem azokat, amikor nincs ennyire az arcunkba tolva, hogy mit KELL éppen éreznünk.

      Törlés
  2. Iszlám papok a melegbárba :)

    VálaszTörlés